Monaco

Reggel arra eszméltem, hogy a szuper-izoláló túlélő fólia alólam kilógó részét fújja a szél, és sajátosan zörgő hangot ad. Valamint lépések hangja recseg a park apró kavicsain. Résnyire nyitom a szemem, látom hogy egy fiatal srác és mögötte a barátnője megy el mellettem, a barátnője mosolyog rám. Pár másodperc múlva felülök, utánuk nézek, és látom, hogy a mellettem lévő betonasztaloknál családok reggeliznek, beszélgetnek, néhányan odébb nézik a kilátást, vagyis Monacot alattunk, és a végtelen tengert. Kellemesen sütött a nap, igazán barátságos és családias ébredés volt. Felkeltünk, összepakoltunk, odamentünk a két angol sráchoz, ők is épp ébredtek.

útban lefelé Monacoba

kecsó nézelődik a kocsiból

Fogatmostunk a közeli mosdóban, megtöltöttük a flakonunkat , és leautóztunk Monaco szélére, onnan pedig gyalog vetettük be magunkat a gazdagok közé. Reggelre maradt egy csokim, azt megettem. Mást nem is ettem már ezen a napon, mert olyan árak voltak. Illetve kisboltot nem is láttunk.

egy kis tengerpart

még egy kis tengerpart

az egyik sportkocsi a sokból

A város televan luxusautókkal... az első néhányat még megcsodáltuk, aztán lassan megszoktuk őket. Megfigyeltük, hogy elég soknak román vagy orosz rendszáma van.

Egyébként én teljesen be voltam indulva, mert kiskorom óta forma-1 fanatikus vagyok, és a Monacoi utcai pályát régóta ismertem, és nagyon sokat mentem is rajta különböző számítógépes játékokkal, így egy megvilágosodással ért fel, amikor felismertem a pálya egyik kanyarját, és onnantól "ráhelyeztem" az utakra a pálya vonalvezetését, és rögtön az az érzésem támadt, hogy ismerem Monaco-t. Még a felismerhető házak is ugyanott voltak, ahol a játékokban már láttam őket.
A két angol srácot is érdekelte a forma-1, de egy idő után rájöttem, hogy egyedül maradtam a lelkesedésemmel, így magamban örültem. Egyébként abszolút barátságosak voltak, de mégsem beszélgettünk túl sokat.

a híres alagút, amin keresztül a forma-1-esek is száguldoznak

Ferrari szervíz... ilyet is ritkán látni Magyarországon

Szép lassan egyre magasabbra jutottunk, és a fenti fotón látható kilátásnál megálltunk, és rájöttünk, hogy hajtogatnunk kell egy papírrepülőt... mert ez egyszerűen a papírrepülő-reptetők paradicsoma! Bár mi nem vagyunk azok, de egy ilyen helyen még mi sem tudtunk ellenállni! Mire nagy nehezen szereztünk valami újságot, aminek az egyik lapjából hajtottunk egy repülőt, az angolok már messze jártak. Ledobtuk, a repülőnk pedig mintha csak gúnyolódna velünk, fogta magát és szinte függőlegesen az alattunk levő szintre zuhant. Hát igen, úgy látszik gyakorolnunk kellett volna otthon! Ha ezt tudtuk volna...!
Ekkor az angol srácok után indultunk, akik... nem voltak sehol. Először nevetgéltünk, hogy milyen jó humoruk van hogy elbújnak, és így akarnak ránk ijeszteni az infantilis viselkedésünkért cserébe. Pláne hogy a kocsijukban vannak a hátizsákjaink. Kiabáltunk utánuk, meg benéztünk a mellékutcákba, és lassan rájöttünk, hogy ezek nem viccelnek - tényleg továbbmentek. Közben arra is rájöttünk, hogy abszolút semmilyen elérhetőséget sem cseréltünk még, se mobiltelefonszámot, de még egy nyamvadt email címet se... igaziból a nevükben sem voltunk biztosak! Bár bemutatkoztak anno, de hát ki emlékszik már arra...
Na ekkor egy kicsit kezdtünk aggódni, mert bár abban biztosak voltunk, hogy nekik nincs szükségük arra a pár koszos ruhára a hátizsákjainkban, de azért mégiscsak. Első gondolatunk volt, hogy egyből visszaindulunk és megvárjuk őket a kocsinál, de közben eszünkbe jutott, hogy valami autókiállítást emlegettek. Így rohamléptekben lefelé menet amikor megláttunk egy téren pár ránézésre is szélsőségesen drága autót, odamentünk. Nagy tömeg volt, mi pedig az autók helyett az embereket néztük. És akkor egyszer csak megláttuk őket mellettünk nem sokkal. Na, akkor nagy kő esett le a szívünkről... ők pedig úgy konstatáltak minket, mint akik el se vesztek. Lehet, hogy észre sem vették!?

Visszafogom magam, és nem mutatok unalmas képeket drága autókról. De ezt az egyet beteszem ide, ugyanis érdemes megnézni a feliratot: concept car!
Tehát ez egy egyedi prototípus. Épp akkor parkolt be, amikor fotóztam. Aztán egyből jött a személyzet, és körbevették kordonokkal.

pálmafák, csak a feeling kedvéért

Az autónézegetés után beültünk az ottani fagyizóba, ami nem volt túl elegáns, de ebben az országban a "nem túl elegáns" azt jelentette, hogy máshol elegáns lenne. A két angol srác egyből kért egy-egy kehely fagyit, meg kólát. Mi szerényen annyit mondtunk, hogy megnézzük az árlistát. Ami egy pillanat alatt el is vette a kedvünket, mert ha jól emlékszem, egy adag fagyi 10 euró volt. Így amikor jött a pincérlány, mondtuk hogy egyelőre semmit, köszönjük... ő pedig erre bármiféle lenézés vagy ilyesmi nélkül hozott nekünk egy-egy pohár vizet. Ez jól esett.
Ott beszélgettünk a két angol sráccal elég sokat. Például megtudtuk, hogy 10 hetes európa körúton vannak, de közben egyszer már hazarepültek egy kicsit pihenni. Amikor arról volt szó, hogy mennyibe kerül nekik ez az egész, és dobálóztak a sok-sok 1000 eurókkal, akkor mi már meg se mertünk szólalni, mert teljesen irreálisnak éreztük magunkat. Persze rákérdeztek, és kis számolgatás után (írtuk egyébként) közöltük, hogy két és fél hete vagyunk úton, ezalatt eddig kb. 200 eurót költöttünk fejenként. Ők persze nem számítottak ilyen "szélsőséges" összegre, de elhitték. Mielőtt tovább indultunk, igencsak elkerekedett a szemük a számlára. Monaco még két angolnak is drága volt.

azt a hotelt a sziklák tetején jól nézzétek meg, még lesz dolgunk vele

útközben beugrottunk egy japán kertbe is

...ahol éppen egy esküvőt is tartottak

és barátságos Koi pontyok úszkáltak a vízben

és persze szépséges növényzet is volt

ez a fotó meg még a korai hetvenes évekből való, majdnem

Egyébként a fiúk Románia felé akartak menni, így azt beszéltük meg, hogy megyünk velük még egy jó darabig, de aztán kitalálták, hogy még itt akarnak maradni este Monacoban, mert megnézik a kaszinókat, stb... mi viszont mentünk volna már haza, így felajánlották, hogy akkor elvisznek minket az autópálya-bekötőig, ami fent van a hegyen, így megspóroltak nekünk egy izzadást.

az angolok karavánkocsija

és persze jobb oldalon volt a kormányuk

Szóval az autópályára felvezető út mellett stoppoltunk, ami pontosan a fentebb látható sziklaszélén egyensúlyozó hotel előtt volt. Úgy tíz perc múlva meg is kaptuk a hotel személyzetétől, hogy ne ott stoppoljunk... viszont odébb már nem volt olyan hely, ahol meg tudtak volna állni nekünk... egy darabig. De úgy egy fél kilométerrel később mégiscsak találtunk egy kilátót, ahol le tudtak parkolni a kocsik. Ennek megörültünk, és vadul stoppolni kezdtünk, pláne hogy nemsokára sötétedett. De a lelkesedés hamar lelohadt, ahogy észrevettük, hogy a forgalom nagy része helyi luxusautókból áll... meg kétüléses sportkocsikból. Gyanítottuk, hogy ők nem fognak felvenni minket.

kecsó próbálkozik, egyből mögötte a kilátóra kanyarodó parkoló

Végül, talán egy órával később megláttunk egy magyar rendszámot, vadul integettünk, a kocsi meg is állt mögöttünk a kilátóban. Nem gondoltuk volna, hogy ekkora szerencsénk lesz!!! Odamentünk, egy harmincas ember szállt ki. Köszöntünk neki magyarul, ő visszaköszönt. A barátnője is kiszállt. Kérdeztük, hogy merre mennek, és hogy elvinnének-e. Erre az ember rájött, hogy mit szeretnénk, és mondta, hogy "ja bocs, csak a kilátást álltunk meg megnézni". De beszélgetett velünk. Kicsit megdöbbent, amikor mondtuk, hogy Barcelonában voltunk, és hazafelé megyünk. Őrültnek hívott minket, de úgy tűnt, hogy tetszik neki amiket meséltünk. Kezdtem úgy érezni, hogy - bár nem nekünk álltak meg - de el fognak vinni minket. Amikor lassan indultak, megkérdeztem, hogy nem vinnének-e el egy darabig - ha nem is hazáig, de legalább el innen - mert a sok luxus sportkocsiban itt nem reménykedhetünk.
Ekkor ilyet szólt:

- Bocs, elvinnénk szívesen titeket, de hát látjátok, nincs hely... - és a hátsó ülésre mutatott, ahol egy darab összehajtogatott pokróc volt összesen!
Ez valami olyan hideg zuhany volt nekem, hogy csak pislogtam. Még rémlett, ahogy azt mondja, hogy "sok sikert!" - és elhajtottak. Hát kössz szépen, bazdmeg. Még jó, hogy a magyarok ilyen kedvesek, és sok sikert kívánnak a honfitársaiknak, ugye!? De legalább ne hazudott volna ilyen pofátlanul! Mert oké, nem várom el senkitől, hogy beengedjen a kocsijába és ingyen elvigyen bárhova, mert ez szívesség, nyilván. De ahogy azt mondta hogy tele vannak... legalább lett volna őszinte, és mondta volna azt, hogy "ne haragudjatok srácok, ezt a szívességet most nem teszem meg nektek!" - és még magyarázkodnia sem kellett volna, hogy az ő kocsija a számára szent, vagy nem bízik bennünk, vagy a barátnője néha szeret ide-oda ülni útközben és szüksége van a szabad helyekre, vagy mit tudom én... de sokkal korrektebb lett volna, mint ez. Nagyon csalódott voltam. Persze, értem én, tapintatos akart lenni... de ez akkor is jobban fájt, mint hogy ott hagytak minket.

Én morgolódtam, kecsó közben rendíthetetlenül stoppolt. Közben a flakonunkban a már poshadó vizet kortyolgattuk undorodva. Nagyon-nagyon szomjasak voltunk. Ekkor gondoltam egyet, és visszasétáltam a fotón látható, szikláról kiálló hotelhez. Minden-mindegy alapon bementem, és megkérdeztem a recepcióst, hogy megtölthetném-e a flakonomat. Ő - mint ha csak egy milliomos fia lennék - készségesen és alázatosan elmagyarázta, hogy merre találom a mosdót.

- A bársonyszőnyeget követve sétáljon fel a lépcsőn, ahol az aranyozott korlátba kapaszkodik. Ott a hatalmas kirstályokból álló csillárnál forduljon balra, és menjen végig a márványtömbök között, miközben a hatalmas, díszes keretű tükörre ügyet sem vet. - Akár így is mondhatta volna, de persze nem így mondta. Felmentem és a mosdóban elkezdtem megtölteni a flakonunkat, amit előtte ki is mostam, csak mivel alig fért be a csap alá, ezért nagyon lassan haladtam. Végül ittam egy nagyot, és jól megtöltöttem.

Ahogy kijöttem a mosdóból, azt látom, hogy rengeteg öltönyös milliomos gyülekezik, a falnál hatalmas yacht-makettek csillogó üvegek mögött. hamar rájöttem, hogy a jelenlegi és a jövőbeni luxusyacht-tulajdonosok gyűlése kezdődhetett éppen, én pedig ritka rossz érzéssel osontam ki közöttük. Én egyáltalán nem veszem figyelembe az úgynevezett réteg-különbségeket, hanem általában emberi és erkölcsi szempontok alapján értékelem az embereket, de akkor, ott, azon a pár méteren nagyon rosszul éreztem magam. Ők euró-százmilliókkal dobálóznak, én pedig a forint-tízezreimet kuporgatom, miközben három napja - Barcelona óta - nem fürödtem, a szabad ég alatt alszom, és mások jóindulatában bízva próbálok hazajutni. Nagyon szokatlan és rossz érzés volt.

Miután majdnem teljesen besötétedett, feladtuk a stoppolást, és lemásztunk a kilátó alatti sziklákra, leültünk, és néztük Monaco fényáradatát. Gyönyörű volt, tényleg. Sokáig csodáltam, bár azért meg kell hagyni, hogy ha az ember tudja, hogy ezt a csodás látványt kell néznie reggelig, akkor azért szívesebben lecserélné egy puha ágyra inkább.
Végül döntöttünk: átsétálunk a szemben lévő hegyre, aminek az oldalában aludtunk legutóbb, a betonpadokon. Mert Monacoban egy havi fizetésünk nem lett volna elég egy éjszakára. Pláne, hogy én amúgy nappalin tanultam, tehát nem is volt fizetésem. Úgyhogy a hátunkra vettük a nagy hátizsákokat, és az egész napos sétálgatás után nem a legenergikusabban indultunk el a kacskaringós szerpentineken... ami lefelé vezetett egy ideig... aztán még mindig, majd még mindig... és sehol sem találtunk egy fölfelé vezető elágazást. És egyszer csak megérkeztünk Monacoba!

Úgy gondoltuk, hogy Monaco nem az a hely, ahol az ember csak úgy lefekszik egy padra, és ott alszik. Bár ott aztán biztos nem rabolnának ki!:D

Végül is egy buszmegállóban hülyültünk kicsit, majd szomorúan beláttuk, hogy még mindig fönt, a kilátónál volt a legjobb. Ezért elindultunk vissza, felfelé a hegyre. Hát, nem volt kilométer-hiányunk aznap! Sok-sok caplatás után végre ugyanott voltunk, ahonnan elindultunk, csak most már kiizadva. Így már mindjárt más. De legalább eltelt 1-2 óra. Megint lemásztunk a sziklákhoz, kicsit még néztük a várost, aztán az út menti fal tövében kerestem egy egyenesebb helyet. Az út alatt a hegyről jött le egy eső-elvezető cső, aminek a kimenete egyenesre volt betonozva, de inkább nem kockáztattam meg, hogy meglepetés-szerűen elöntsön az áradat az éjszaka folyamán, esetleg. Ezért a kényelmetlenebb sziklás részen lefektettem a szuper-izoláló túlélő fóliámat, rá a hálózsákomat, majd a fejem alá tettem a hátizsákomat, és elhelyezkedtem. Pár perc múlva kecsó is keresett magának egy alvásnyi szimpatikus, egyenesebb részt.

< 15. nap: Francia gangszták és angol srácok | 17. nap: Forma-1, őrült Amazonok >