egy sikátor motorokkal

fogalmam sincs, mit írjak ez alá a fotó alá... nemtom mi ez, de ilyen is volt :)

a helyi menõ arcok és a kölcsönözhetõ biciklik

kecsó hozza a szatyraimat, mert én fotózok

(gondolhatjátok, hogy ezek után folyamatosan fotózgattam... :D)

a Miró parkban

mostmár nem vertek át minket a galambokkal közösen kajáló szabadon élõ papagájok

Egy Joan Miró és néhány mérnökök által tervezett torony

a csomagmegörzõk Barcelona pályaudvarán

Az állomáson már a nagy hátizsákokkal odamentünk a tourist info-hoz, ahol egy helyes 20 év körüli, életvidám fekete hajú lány volt. Megkérdeztük tõle, hogy hogyan lehet kistoppolni Barcelonából Franciaország felé. Elõször csak pislogott, és vagy kétszer megismételtette a kérdést. Miután megértette, elkezdett nevetni, erre elkezdtünk mi is nevetni. Azt mondta, hogy biztos csak viccelünk... Mi mondtuk, hogy nem, dehogy, haza akarunk stoppolni. Megkérdezte, hogy hol lakunk. Mondtuk, hogy Budapesten, Magyarországon. Na erre vagy egy percen keresztül nevetett, és csóválta a fejét. Nem hitte el. Mi is nevettünk, hogy ennyire nem hiszi el. Mondtuk, hogy ráadásul München felé indultunk, és Svájcon is keresztül jöttünk. Õ csak nevetett, és fülig érõ szájjal csóválta a fejét, és hitetlenkedõen csillogó tekintettel méregetett minket. Mi is nevettünk. Közben adott nekünk egy Barcelona térképet, illetve nézegette a sajátját, és közben életében elõször azt próbálta elképzelni, hogy ha stoppolni szeretne Franciaország felé, akkor hova állna ki... közben kuncogott magában, és néha ránk pillantott. Mondtuk neki, hogy de gyorsan mondjon valami használható infót, mert sietnünk kell: öt nap múlva otthon kell lennünk!:D A sok nevetgélés közben lassan gyanússá vált, hogy talán ezt valami hülye csajozós dumának vette tõlünk. Végülis azt mondta széttárt karokkal, hatalmas mosollyal, hogy ötlete sincs mit mondhatna nekünk, de a vonatokról szivesen felvilágosít minket. Mondtuk, hogy áh, azzal nem tudunk mit kezdeni. De megköszöntük a vidám perceket és az ingyen térképet (egy nagy lapra volt nyomtatva), majd kerestünk egy nagyobb kartonlapot, amire felírtuk, hogy FRANCE, alá kisebb betûkkel pedig azt, hogy HUNGARY. Hátha.
Mikor elkészültünk, visszamentünk a lányhoz, megmutattuk neki a táblát, és megint nevetgéltünk egy percet. Mostmár komolyan vett minket... mostmár azért nevetett. Teljesen kész volt tõlünk! :D

Mi meg tõle. :D

Azért ez nagyon jó elismerés volt számunkra arra vonatkozólag, hogy valami olyasmit teszünk, ami már túlvan a hétköznapin, és egy "hétköznapi" alaposan meg is lepõdött rajta. Bearanyoztuk egymás napját. :]

...szóval nem siettünk, és tipikusan elkövettük újra azt a hibát, hogy egy nagyvárosból délután akartunk kijutni. Úgy kettõ körül sétáltunk ki az egyik nagy fõút mentén... és sétáltunk... és sétáltunk... egy-másfél óra után rájöttünk, hogy ez nem lesz jó, nincs stoppos hely. Akkor visszasétáltunk. Aztán felszálltunk csak úgy egy buszra, elmentünk egy másik úthoz, és ott kiálltunk stoppolni. Így:

Így álldogáltunk ott egy darabig, mikor is megállt egy kocsi, és egy fiatal srác felvilágosított minket, hogy erre senki sem megy Franciaország felé, még ha ez az út vezet is arrafelé. Megmutatta, hogy merre érdemes mennünk. Arra, amerre nem találtunk stoppos helyet (tehát ahol nem tud leparkolni az autó mellettünk/mögöttünk). Végül felszálltunk egy buszra, amivel kimentünk Barcelona szélére, vagy talán már a városból is kimentünk. Ott már csak kicsi házak voltak, és tudtuk, hogy közel vagyunk az észak felé menõ autópályához, csak egy felhajtót kell találnunk... meg is találtuk hamar az autópályát, ami hatalmas oszlopokon futott a fejünk felett, és úgy tûnt, hogy ezt belátható távolságon belül nem is szándékozik abbahagyni. Felhajtó pedig sehol...közben elkezdett esteledni ,ott már kissé tanácstalanok voltunk.

Sétálgattunk, nézegettük a busz-táblákat, közben ránksötétedett. Az egyik ilyen busz-tábla nézegetésnél a fölöttünk lévõ erkélyen házibuliztak, onnan leszóltak, hogy mit keresünk, hova akarunk eljutni. Viccelõdtünk, hogy Budapest, Hungary, de nem értették. Akkor próbáltuk elmagyarázni, de kiderült, hogy egyáltalán nem értettek angolul. Erre az egyik nagyobb srácot leküldték, hogy majd õ segít. Volt vagy 190 centi magas és 100 kiló, kedvesen buta arca volt. Mutogattunk a távolba és mondtuk, hogy France, France, oda akarunk menni. Mutogattuk a stoppolás jelét, erre nevetett, és õ is felfelé tartotta a hüvelykujját, hogy az pöpec. Mutogattunk az autópályára, hogy ott szeretnénk lenni a fejünk felett, és menni az egyik autóban Franciaország felé...õ mondta, hogy tud egy buszt ami továbbvisz, úgy értettük hogy egy felhajtóhoz. Közben elõvettük a jó kis magyar fütyülõs pálinkánkat, és megkínáltuk vele. Ízlett neki, és megint mutogatta a hüvelykujját, hogy ez jó. :) Végül mutatott nekünk egy buszmegállót jópár utcával odébb, mikor már látható volt, mondta hogy rohanjunk, mert az az utolsó busz, és elköszönt. Mi rohantunk, odaértünk, megkérdeztük a sofõrt, és mondta, hogy ez a busz Barcelonába megy. Tehát ebbõl az egész közjátékból annyi információt tudtunk kiszedni, hogy egy nagydarab spanyol srácnak ízlett a magyar mézes pálinka... :D

Az autópálya alatt. Tanulság: vinni kell kötelet is az ilyen utakra, feljutni az autópályára!

Közben teljesen sötét volt már, a közelben találtunk egy szép rendezett parkot, ott leültünk a padra, és rájöttünk, hogy innen bizony nem megyünk ma már sehova. Levettem a cipõm, belebújtam a hálózsákomba, övtáska rajtam, fejem alá a nagy hátizsák. Kecsó a szomszéd padra helyezkedett. Kicsit nézegettem még a csillagokat. Békés környék volt, nem éreztem magam rosszul egyáltalán. Idõvel elaludtam. Persze ilyenkor az ember éberebben alszik, de azért egy jót aludtam reggelig.

 

< 13. nap: Mászkálás, szálláspara, szellem | 15. nap: Francia gangszták és angol srácok >