Kérem ne értse félre,
De moziba hívnám, magáért mennék hétre.

Kérem ne értse félre,
De hajnalig néznék a gyönyörű szemébe.

Kérem ne értse félre,
de megfognám a kezét, csak ne vegye észre.

Kérem ne értse félre,
De magával mennék bármilyen messzeségbe.

Kérem ne értse félre,
De szeretnék tejszinhabot kenni a testére.

Kérem ne értse félre,
De egy szép aranygyűrűt nyomnék a kezébe.

Tudja mit? Értse félre,
De most megkérem a kezét. Hozzám jön feleségül?

Erre a lány csak meglepôdve nézett,
(talán nem figyelt, vagy meg sem értett?)
majd hirtelen az ajtóhoz indult, ott megállt,
és a következô megállónál szó nélkül leszállt.

Ez egy rövid versike, 
értelme sincs nekije. :-)

Itt vagyok. 
Egyedül. 
Nem vagyok 
Remekül. 
Sárga csendesség az asztalon, 
és másra se merek gondolni, 
csak magamra: Én. 
Én, Én. 
és készen van a költemény: 
"Magam vagyok e föld kerekén." 
Na, a magányban örlődő 
lökött költők 
ilyenkor őrültek meg. 
Úgyhogy én inkább megyek, 
nehogy végül hülye legyek.

Van egy havas síkság, 
melyen jeges szél fut keresztül, 
merre ember még nem járt, 
és melyet minden élet elkerül, 
van egy ilyen síkság, 
egy végtelen, fagyott jégmező, 
és a közepén egy ágy, 
egy melegségével éltető 
kényelmes és puha heverő, 
melyen egy ember fekszik, 
és mozdulatlannak tetszik, 
de ekkor megcsörren az óra 
és ő kiugrik a hóra, 
mezítlába csattan a jégen, 
de meleg van még csupasz testében, 
értetlenül néz körbe remegve, 
és az ágyba ugrana dideregve, 
de ekkor eltűnik az ágy, 
és ő hiába kiabál: 
Melyik hülye írt bele engem 
ebbe az idióta versbe?!? 
Választ nem kapott 
és ekkor már sejtette 
ami végül megtörtént vele: 
a fagyos szél gyorsan hatott 
és így lett belőle egy ronda, 
merev fagyhalott.

Uncsi ez az adatbázis-óra, 
inkább kimennék a hóra, 
csak az a baj, hogy nincs hó, 
nem lehetek hóban kóborló, 
bár ez az óra most nagyon vidám, 
jókedvben és humorban nincsen hiány. 

Hé, nem is rossz ez most itt, 
egyikünket nemrég küldték ki, 
de most kopogott, majd visszajött, 
kezében melegszendvics csöpögött. 
Jót nevettünk mindannyian, 
"Tanárúrnak vettem!" - "Jólvan, fiam" 
"De tényleg! Ketchupot is kértem rá!" 
"Rendes vagy, de nincs szükségem rá. 
Különben is, talán azt hiszed, 
engem egy szendvics lefizet!?" 
"ó, dehogy, nem gondolok ilyet" 
(francba, most kinek adjam, kinek?) 
"Tudod mit, fiam? Edd csak meg." 
"köszönöm tanár úr, nem is rossz ötlet." 
mondta, majd habzsolni kezdte, 
és rosszul is lett, mire befejezte.

"Gyere, repülj messze velem!"
Így szólt a méhecske nekem.
"Inkább ülj le ide mellém!"
így a rózsa, saját nyelvén.

Jaj, csak tudnám mit tegyek, 
hűtlen akkor most kihez legyek?

Az időben túl messze ne fontolj! 
Más helyre vagy örömre Ne gondolj! 
A múltat Ne rángasd magaddal! 
Ne vedd körbe magad falakkal! 
Sötét jövőt magad elé Ne rajzolj! 
Kitalált ideálokkal Ne harcolj! 
Ne gondolj bele, minek mi az értelme! 
Ne gondolj a halálra, az életre! 
Távoli vágyakkal ne égesd ki magad! 
Mert végül erőd meghalni sem marad. 

Mivel nincsen öröm, aminél nagyobbat 
az örök-éhes vágyak még nem hallottak, 
ezért mindig ott lesznek és hajtanak, 
mindig csak többet és többet akarnak. 

Élhetsz aktívan és néha-néha boldogan, 
ha őket szolgálod ügyesen és okosan. 
Hallgathatsz rájuk és elérhetsz oda, 
ahonnan tovább menni már nincsen hova. 

És ekkor végleg csalódva, kiábrándulva, 
hiányérzettel tele, de a világot megunva, 
letörve kérdezheti még az, aki elég merész: 
"Akkor most végülis csak ennyi volt az egész?" 

De nem, a vágy mégegyszer újra megjelenik, 
amit még nem érintett azt most megkeresi, 
és csak egyetlen utolsó lehetőséget talál, 
amit még nem próbált, és ez a halál. 

Eddig talán nem is gondoltunk rá még, 
hogy a vágyaknak csak egyszerű játék 
létrehozni mindig valami újabb-nagyobb 
boldogság-illúziót, és mindig van alkalom, 
hogy űzzenek, hogy ne hagyjanak szabadon. 
És amig kergetjük ezeket a nagy álmokat, 
a világba könnyedén szórunk átkokat, 
félrelökjük a jelenlévő öröm-éneket, 
és hirtelen szenvedjük végig az életet. 

A jelen boldogságát tehát ne cseréld fel 
holmi távoli vágyak homályos nevével! 
Csak élj úgy, ahogy jólesik másnak és neked, 
élj az örömnek, szépségnek, szeretetnek, 
és Ne akarj az élettől valami Nagyot! 
Mert a vágyak megölnek, ha hagyod! 

Verset akarok írni, 
alkotni valami szépet, 
amiben Minden benne van, 
benne van az Élet. 
De végtelen szó is kevés, 
hiába hát minden remény: 
az Élet leírhatatlan, 
és ez így van rendjén.

Mi az a Szabadság? 
Eléred a célod, nem kínoz a vágy? 
Azt csinálsz, amit akarsz, 
Nincs előtted akadály? 
Mit tennél? Csapongnál? 
Kiengednéd az agyad, 
a halál nem fogna rajtad? 
Azt hiszed, ez boldogság? 

Ha elhagyod a törvényt, 
a társadalmi örvényt, 
ott van még a fal: 
amin túlra csak vágyad hajt. 
A vágyad: rabláncon rángat, 
és a félelem köti össze a lábad. 
A saját fogvatartód te vagy, 
s bűntudattal ostorozod magad. 

...De én megérinteném a holdat, 
én lennék a jég amely felolvad, 
vagy fák között táncolnék a széllel, 
és madárrajként röppennék széjjel. 

Méreg lennék, lecsúsznék a torkomon, 
és én lennék a kereszt a síromon. 
vagy mindenhol én lennék a nap, 
hogy új életet adjak mindennap. 
A saját házam is én lennék, 
és reggelire magamat enném. 
  

Én is tudom: ott kint nem lehet, 
de az örök törvény felett, 
ott vagyok mindenhol, 
ott vagyok benned, 
igen, rám gondolsz most, 
és te is itt vagy bennem. 

Ha rám nézel, a szemeddel 
látom magamat, engem lélegzel, 
Csak úgy, mint minden más ember. 
De itt vagyok a sorokban, 
És mindenhol az anyagban, 
én vagyok ott is: magamban. 

Mert 

Én vagyok a börtön, 
És én vagyok a rab, 
Én vagyok minden: 
és így vagyok szabad.

Igazán csak akkor élek, 
ha már semmitől sem félek. 
Az élet egy hatalmas játék, 
minden pillanata ajándék.

Láncba zárva tengődik a szabadság 
és nincs aki őt enélkül láthatná 
mert nincs senki aki mindent megtehet 
de ha ismeri láncait: szabad lehet.

Segíteni a világon csak közösen lehet. 
Már az is rengeteg, ha segítesz azon, 
akit a legjobban ismersz: magadon.

Egyszer megszólalt fejemben a halál:
Gyere, hisz valami újat akartál!
És mélyen belegondoltam: miért ne?
Talán nyugisabb és jobb is lenne.

De ekkor halkan megszólalt az élet:
"vigyázz, ne hallgass rá, kérlek!
Hiszen itt még annyi minden van!
a halál szava jobb ha hidegen hagy."

A halál kacagott. Nagyon élvezte.
"nézz körül, semminek sincs értelme!"

Az élet csak csöndben szól és örül:
"Hiszen minden maga az élet, csak nézz körül."

Rémült arcomat a halál gúnyosan nézte.
"De egyszer minden életnek vége!
Sőt, teljesen eltűnik az emléke."

Az élet meghallgatta, majd ezt mondta:
"Igen, de fontos értéket teremt titokban,
És nem mindegy, hogy a vége mikor van."

De a halál könnyedén visszatámadt:
"Hatalmasabb úr vagyok én nálad!"

Az élet szólt: "jobb lenne ha csendesednél.
Tudhatnád: nélkülem te nem léteznél."

De a halálból vadul jött elő ez a hét szó:
"Akkor is az enyém lesz a végszó!"

Az élet csak legyintett: "te bolond,
úgysem vagy más, akárki akármit mond,
csupán az élet-regény utolsó mondatát záró pont."

Itt ülök az ágyon
és meditálok a vágyon,
amit te ébresztettél bennem,
mely szerint oda kéne mennem,
ahol éppen Te vagy most.

Én vagyok a te árnyékod, 
ha akarod, leszek a játékod. 
Akárhová mész, én követlek, 
mert nem adhatsz el senkinek. 

Biztos helyes lelket takar 
finom kedves-rendes szavad, 
de az édes szavak végül 
mennyit érnek tettek nélkül?

Ha a múltról mesélünk: 
Már haladunk. 
Ha a jövőbe tervezünk: 
Van egy alapunk. 
ha a jelenről beszélünk: 
összetartozunk.

Hogy gyönyörű arcodat újra látom 
finom puha párnák között az ágyon, 
így érjen utól minden selymes álom 
a hosszú, hideg téli éjszakákon.

Új hajnal virrad a tájra, 
És egy új élet kezdődik - 
de egy hangoska madárka 
még dalolva rejtőzik.

Ott vagy, ahol régen olyan jó volt velük, 
Azokkal a kedves emberekkel együtt, 
De ôk már rég nincsenek itt, hát látod: 
Talán neked is tovább kéne állnod.

Egy manó ült a porban, 
Mellette egy lány: holtan. 
Szép teste nem mozdult. 
Egy manókönny csordult.

Örömtelen nappalok, 
könnytelen éjszakák, 
értelmetlen ébrenlét, 
álomtalan alvás. 

Automata mozdulatok, 
nem létező álmodozás, 
megszokott fordulatok, 
időtlen a várakozás. 

meg a monoton munka 
a mélybe húzó örvény, 
lásd be végre: életed útja 
már egy kitaposott ösvény.

Ugrálok és kiabálok, 
mert nekem teremtették 
ezt a csodás világot! 
az élet az enyém, 
de nem érzem hogy élek, 
mivel én magam vagyok az élet! 
egymást öleljük magunkban, 
és eggyé olvadunk halálunkban, 
de addig is pörög velem a világ 
és táncolok én is vele 
mindörökké, ameddig lehet! 
és isteneknek látszó 
emberekkel játszok, 
akik értem vannak itt e földön 
és a világ az éden kertje lesz 
rögtön 
nincsenek szabályok amik 
megkötnek engemet 
és szárnyaló lelkemet, 
mert én vagyok a szabály 
és magamon lépek tovább 
mint a pillanaton 
és száguldok az idő sztrádáján 
megállíthatatlanul 
tovább folyván mindenen és mégis 
minden mindig ugyanaz, 
mert ez az őrületes boldogság 
átjárja a testemet, 
és mindörökké velem lesz!

Oly csábító a végtelen 
ebben a rövid életben, 
de vigyázz! 
Ha a határtalan létet 
még az életben elérted: 
élve a sírba feküdtél, 
és Embernek lenni 
lényegében megszüntél.

Halkan hullámzó hang-foszlányok 
hallom ahogyan megsúgjátok 
hogy mennyire törékenyek 
ezek a csodálatos emberi világok.

Ne nézd merre mész 
úgysem láthatsz semmit, 
csak nagy tömegek közé zárva 
meghatározott úton járhatsz, 
ne higyj el semmit amit látsz 
hisz az úgysem a valóság, 
de ne feledd, ma este 
isten látja a lelkedet 
és te is látod magadat: 
egy kép vagy a falon 
mely lassan kopik, 
míg ki nem dobják, 
mást nem tehetsz 
legfeljebb csak 
magadat festheted, 
de a közönséget 
nem te választod, 
ezért ne ítélj magad fölött 
mert nem tudhatod milyen vagy 
a műértők keze között.

Nagy és erőshangú emberek 
akiktől a föld is megremeg, 
ők a nép elé állván 
és hangosan kiáltván 
terjesztik a "jót", a "szépet", 
és meggyőzik a népet... 
De kik ők valójában? 
Talán a butaság az, 
csak álruhában. 

Azt hiszik, van egy eszméjük, 
és azt kell terjeszteniük, 
de mi az igazság? 
Az eszme megtalálta őket 
és ők ezzel mindenki mást 
készségesen továbbfertőztek. 
Igen, az eszme használja őket, 
a leghűségesebb követőket. 
És hogy szerintem mit kéne tenni? 
Elutasítani? Magunkévá tenni? 
Ahogy gondolod. 
Ajánlom Weöres Sándor elveit, 
ha semmi más nem maradt: 
"Dúld fel hiedelmeid - 
a hit legyél te magad."

Elfelejtett ajtókon 
kopogni a halál szavát 
mely régen elhangzott már 
az egymásba olvasztott 
hegyek-völgyek ajkán 
és a mindenek alatt szinesen létező 
mindent megtartó végtelen erő: 
itt van bennem az egész, 
de belépni ide csak az mer 
aki gondtalanul merész 
de övé lesz a valóság 
és vele együtt minden hiányosság 
és a szabályok rángató köteleit 
látja de el nem vágja 
mert nem teheti meg a kis rész 
hogy megváltozzon az egész, 
de nem is akarja mert őt is 
a szabály vonzotta oda 
ahonnan átlátja őket 
a férfiakat és a nőket. 
egyetlen nagy baját, az ősi hiányt, 
és az örök nagy magányt 
enyhíti cserébe a Minden, 
melynek neve: 
az elfelejtett isten, 
és ő mellette saját neve, 
boldogsága és életelve 
beleolvad a végtelenbe.

GYORSAN
pörög pörög és repülök soha nem kapnak el repülök
én vagyok én nincsen semmi más nincsen
változik eltünik átalakul és nincs többé látod ismét és mégsincs sehol
nem lehet irányítani tul sok a habozás
lassú az élet nézd meg rohannak és nem jutnak el sehova
hiába idôt nem lehet spórolni siess és soha nem érsz oda
legyél itt legyél most nincs más majd ha mész akkor is csak lépsz és lépsz
és nem is veszed észre hogy léptél
csak beszélsz és beszélsz magadban mindig szünet nélkül csoda hogy bírja az agyad
minden szó hozzáér a másikhoz nincs kihagyás nem is lehet hisz akkor meghal a
gondolat pedig magát élteti élek élek igen élek ezt hajtogatja ezt érzi magában amikor
beszél mert ha beszél akkor él és nem hagyhatja abba mert akkor meghal és nem akar
meghalni senki sem akar meghalni pedig nem is tudja mi van ha egyszer csak hirtelen vége